Réges-régen (igazából 1 éve) dédelgetett tervem volt ez a teljesítménytúrajellegű kerékpárversenynek mondott valami Gyöngyös és Kékestető között, 18km hosszon, 800m szintemelkedéssel fűszerezve. Igazából 2011 december elején már megmásztam a csúcsot Parádról indulva, finoman porhavas erdőben a fölső részeken. Próbáltam nagyszerűnek gondolt teljesítményemet a nagyokhoz mérni, mivel a fellelhető adatok alapján a hegyi bajnokságnak rendszeresen ez az útszakasz adott otthont akkoriban, majd szomorúan, de rá kellett jönnöm, hogy majdnem másfél órás „teljesítményem” még a mostoha körülményeket figyelembe véve is elég puhácska. Ez a pofon késztetett arra, hogy újdonsült országúti kerékpáromat és akkor még szőrös lábszáramat erősíteni kezdjem a tél folyamán. Tavaly nem volt tökéletes időzítés, így az erőpróba elmaradt, de idén ez már nem fordulhatott elő, legalább egy hónappal korábban beneveztem, ezzel is nyomást gyakorolva testemre és lelkemre egyaránt, hogy most már aztán tényleg ne legyen apelláta!
A téli menet
A cél idén már nem az egyszerű teljesítés volt, hanem egyenesen a sárga trikót céloztam meg! Ebben az esetben ez most is a győzelmet jelenti, úgy, mint a túrdefrancon, de nem összetettben, hanem 1 órán belül meg kell érkezni a csúcsra!
Legalább 500 sporttárssal együtt indultunk Gyöngyös főteréről, majd nagyjából 100 szemfüles (más szemszögből pofátlannak mondott) sporttárs a szervezés hiányosságát kihasználva némi előnyt szerezve csak két kilométerrel később csatlakozott be elénk. A rendes rajt után ebben a helyzetben azonnal be kellett látnom, hogy esetemben a saját tempóm hozhatja meg a sikert, mivel rajtuk átverekedni azért nagy falat lenne. 5-6 szép napos kilométer után összeálltam néhány hasonló erőt képviselő úriemberrel, és egymást bíztatva tempóztunk fölfelé Mátraháza irányába.
A grupetto
A tempó erős volt, de nem erőltetett, így a hajrához érve maradt elég erőm. A hegy alján 30-35km/h volt a tempó, a középső szakaszokon 18-25 km/h, míg az utolsó 3km-en, köszönhetően a 14%-os emelkedőnek, ez kellemesen lihegős, néhol erősen zihálós 13-14km/h-ra esett vissza. Valaki megjegyezte, milyen érdekes hogy minél lassabban megyünk annál kevesebb a levegő. Egyesek magashegyi betegségre gondoltak, de mindenki élvezte ezt az erőpróbát! A célban igazi hegyibefutós hangulat fogadott mindenkit, talán még mosolyogni is maradt erőm. Az időm 54 perc körül (a pulzusom 170 körül), a hőmérséklet 18 fok körül. Görögdinnye, banán, müzli, víz. Ácsorgás a napon. Megcsináltam! Elfáradtam kicsit.
Elfáradva a célban
Az eredményhirdetés után vacogós gurulás az autóig, majd rövid pihenő után vissza Sástóra, ahol megnéztem a 10 fős mezőnyt az Elit XCC versenyen (Hajrá Szilárd!!!). Le a kalappal Dósa Eszter előtt, aki a Csúcstámadás női győzteseként még itt is rajthoz állt! (Az a szlovák Martin Haring meg egy brutál terminátor, hasonlóan egy másik szlovákhoz!)
Ő a VIP vendég lenne? 🙂 Vagy csak egy titokzatos idegen? 🙂
A nap végén néhány kérdés és tapasztalat:
Odaúton hallgassunk lendületes zenét a kocsiban, és képzeljük azt, hogy megnyerhetjük az alpdüezt!
Aki a versenyen indul, vitessen fel a szervezőkkel meleg ruhát, mert fenn hideg lesz, lefelé meg pláne!
Célba érés után keressünk egy félreeső helyet, mert sokat ittunk, később pedig már nem lesz hová elmenni!
Hogy a bánatban lehet oda föltekerni 38 perc alatt, hátulról indulva?
Miért nem érdekel ez senkit rajtam kívül szeretett városunkban? Csapatban könnyebb!
Hazafelé ne siess, mert bárhol lehet traffipax!
Sokat kell biciklizni, mert az jó!
Viszontlátásra az ózdi triatlonon!
