Aki valaha kerékpározott annak gondolom, nem kell magyarázni a címet. Aki esetleg nem, annak következzen a hétvégén legurított VIII. Tarján kupa beszámolója. (Bár így utólag valami mást is leguríthattam volna!)

Szóval!

A tavalyi évben itt futottam életem első mezőnyversenyét, a kellemes élmények felidézéseként úgy döntöttem megmérettetem magam, és mérhetetlen felkészültségemet újra, lássuk mire elég az a versenyzői rutin (hiány), amit az eltelt évben magamra szedtem.

Igazság szerint jól sikerült a felkészülés, az utolsó hetekben egész sokat tekertem, masszíroztattam magam, nyújtottam az izmaimat, odafigyeltem kajára, innivalóra, pihenésre, elolvastam hogyan kell versenyezni kis rutinnal, szóval minden egyben volt.

A verseny előtti napokban már lehetett tudni, hogy meleg lesz (nagyon-nagyon), tehát ez sem ért meglepetésként. Engem a rengeteg nevező sem lepett meg (viszont a rendezőket igen, így a rajtot eltolták majd fél órával), hadd főjön meg a sok bolond feje! Azt mondják, hőségben az ember ne menjen déltájban a napra, ne végezzen fizikailag megerőltető dolgot, tehát elkezdtük a kerékpárversenyzést ½ 12-kor, úgy két és fél órára. Bennünket, öregeket 10 perccel a titánok után indítottak utunkra, kellemes hölgytársaságban, mivel az Elit női mezőny is velünk rajtolt. Úgy döntöttem nem maradok hátra holmi csinos formák kedvéért, tehát irány előre, így legnagyobb meglepetésemre nem szakadtam le a városból kivezető emelkedőn. Nocsak!, gondoltam megy ez nekem. Ment is, úgy 20-25km-ig, ahol a vitézkedésnek véget vetett a „nagy” hegy. Itt eldöcögött kicsit a vonat, klasszikus szóhasználattal élve bedobták a gereblyét és sajnos beleakadtam, nagyjából 1 percet úsztam el az elejétől. Előttem kb. 10 másodpercre 7-8 fő robogott, a tervem az volt, hogy felérek rájuk, és majd lesz valahogy, ám sajnos a főút előtt egy kedves opelkorzásnak elsőbbséget kellett adnom ebben a kemény versenyhelyzetben, ami megállást is jelentett (meg agyeldobást, aztán ledurranást). Próbáltam innen feljönni, de már nem ment, a hegytetőig láttam őket magam előtt, aztán rájöttem, hogy elfáradtam. A tavak mellett lefelé lassan összeálltam három egyéb sporttárssal, de itt már mindenki a túlélésért küzdött, nem a helyezésért. Nem nagyon akart vezetni senki, úgyhogy kicsit döcögött a vonat. Kazár után rá kellett jönnöm, hogy sem frissítőm, sem erőm nem lesz az utolsó körre, meg öreg is vagyok már ehhez. Aztán újra jött a nagy hegy, két KŐKEMÉNY KILOMÉTER, és a kalapácsos ember, aki kíméletlenül fejbekólint ilyen helyzetben. Az erőtlen betonná váló lábaim még fölvittek, a zsibongó fejem, meg a városban az út szélén árokba szédülő sporttárs látványa viszont megerősítették a döntésemet, hogy most elég. A célkapun átmentem, ez legnagyobb meglepetésemre 30.-ik helyezést ért!

Következett egy kis fürdés a főtér szökőkútjában, majd jött a befutó, ami bebizonyította, hogy legyőzhetők az elemek, és lehet 50km/h fölött sprintelni 2 óra után is.

 (Végezetül csak annyit, aki a kánikulát szereti az beteg!)

Üdv,

Gaba